Epilógus

Nem tudtam hol vagyok, csak azt, hogy jó helyen. Nem tudtam miért érzek így, csak azt, hogy biztonságban vagyok. Nem láttam senkit, de tudtam, hogy körülvesznek. Szellemek, de nem ártóak. Testetlen lelkek, kiknek valami dolga volt még, így nem távozhattak végleg. Bámultak, mert azt hitték, én vagyok, aki megmenti őket és elmehetnek. Sokan voltak körülöttem, rengeteg ismeretlen arc. Egy idős ember, botra támaszkodva, egy kislány a biciklién ülve, egy egy emós lány, ki barátja kezét szorongatta és még sorolhatnám. Elszomorodtam, mert nem láttam a szüleimet, majd egy ibolyakék szemet vettem észre. Arcát kapucni takarta, de így is tudtam ki az. Intette egyet a fejével, jelzett, hogy kövessem. Mentem utána, követtem az erdőn át, amit eddig észre sem vettem. Egy nagy fa alatt megállt és felmutatott. Felnéztem és egy nagy faházat láttam, majd kérdőn fordultam felé. Ethan, közelebb jött valamikor, ugyanis most a mellkasával álltam szemben. Felemeltem a fejem és mosolygós, de könnyel teli szemmel találtam szembe magam. Először a szememet nézte, majd mikor meglátta, hogy nedves az, tekintete lejjebb vándorolt és a számon állt meg. Lábujjhegyre álltam és karommal a nyakába csimpaszkodtam. Vártam és ős is,majd egyszerre hajoltunk közelebb és csókoltuk meg egymást. Megragadta a derekam és közelebb húzott magához, mire szenvedélyesebben csókoltam.
- Hiányoztál! - suttogta az ajkaimra.
- Te is! Nagyon! - ajkunk összeforrt, az idő mintha megállt volna. De nem. Hangos torokköszörülés vetett véget csókjainknak. Ethan karja megmerevedett a derekamon, de mikor meglátta ki van mögöttem ellazult és az illető felé tolt. Megfordultam és Apával találtam szemben magam. Nagyot sikkantottam és a nyakába ugortam. Nevetve karolt át, de kacagását nemsokára szipogás vette át.
- Drága Roxim! - motyogta a hajamba. - Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem, Apa.
- Gyere, menjünk édesanyádhoz! - megragadta a kötelet, ami a fáról lógott le és megrántotta. Egy kötéllétra esett le. Előretolt és intett, hogy menjünk fel. Felmásztam és egy szépen berendezett szobában találtam magam. Anya egy kanapén aludt, mire odamentem mellé és arcon csókoltam. Mocorogni kezdett és mikor kinyitotta a szemét széles mosollyal az arcán ölelt meg. Potyogtak a könnyeink, és csak öleltük egymást. Apa meg Etha is csatlakozott egy idő után, de ők már nem sírtak. Anya is hamar megnyugodott.
- Ügyes vagy! Jól cselekedtél, nem tudtuk volna legyőzni Paytont, ha megkapja az erőd! El sem hiszem, hogy a lányom feláldozta magát...
- Nyugalom, Anya! Megtettem és örülök, hogy nem lettem egy agyhalott zombi - csitítgattam.
- Jaj, sajnálom, csak annyira örülök, hogy itt vagy velünk!
- Nyugalom, gyere Rose, hagyjuk magukra a fiatalokat!
- Jó, jó - mondta Anya és elment Apával egy másik szobába. Ethan az ölébe ültetett és megbeszéltük, kivel mi történt. Elmondta, hogy nem haragszik, azért, mert Sebastiannal voltam, mert tudta, hogy bűbájt szórt rám. Teljesen ledöbbentem azon, hogy így megbocsátott, de örültem is neki. A beszélgetés csókolózásba ment át, majd Anya üvöltött, hogy ideje vacsorázni. Megfogtam barátom kezét, és bementünk a konyhába, ahol Anya várt már ránk. Leültem Ethannal szembe és a szüleim is helyet foglaltak. Beszélgettünk és minden olyan volt, mintha meg se történt volna, ami megtörtént. Nem voltunk halottak, testetlen lelkek, csak egy boldog család, kik együtt töltik az estéjüket. Nem voltak boszorkányok, sem gyilkosok, csak mi. Nem voltam mártír, csak egy lány. Csak egy lány, ki életét áldozta, hogy ne a gonosz nyerjen, ki már másodjára halt meg, de ezúttal boldogan. Boldogan, mert számára a történet happy end-vel végződött.

21. fejezet

Nem értettem semmit, ezért úgy döntöttem előbb kérdezek, és csak utána... csak utána lesz, ami lesz.
- Mit akartok? - kérdeztem
- Téged - válaszolt nyájasan Payton.
- Minek?
- Mert kellesz - idegesített a modora, na meg persze az is, hogy nem tudtam meg semmi hasznosat.
- Kifejtenéd bővebben?
- Hjaj, ha ennyire erőlteted... szükségünk van az erődre, egy briliáns tervhez.
- Miért az én mágiám kell?
- Mert erősebb vagy a többieknél.
- Miért hiszed ezt?
- Nem hiszem, tudom. Tudom, hogy édesanyád Rosemary, édesapád meg George Hynde, akik köztudottan nagyon erős boszorkányok. És első nap is láthattuk, hogy örökölted tehetségüket - basszus! Lebuktatott az, hogy Nicket patkánnyá változtattam.
- És? - csikorgattam a fogamat mérgemben. - Elmondanád azt is, minek kell az erőm?
- Hogy valóra váltsam az álmom - vigyorgott Payton.
- Milyen álmaid vannak neked? - kérdeztem mézes-mázas hangon.
- Nagyon tetszetősek - felelt ravasz mosollyal.
- Valóban?
- Valóban! Kinek ne tetszene egy óriási birodalom, jó sok hatalommal.
- Nekem nem, de ez részletkérdés. Minek ehhez az erőm?
- Majd meglátod!
- Mikor?
- Jaj, de türelmetlenek vagyunk! - mondta, majd utasításokat adott ki a többieknek.
- Nos? - igaza volt, türelmetlen vagyok.
- Ha ennyire tudni akarod. Arra - mutatott egy padra. - kikötünk azokkal - mutatott pár mágiával átitatott láncra. - Ezután együttesen leszívjuk a mágiád. A művelet után te egy élőhalott leszel, ha szabad így fogalmaznom. Nem tudsz majd gondolkozni és cselekedni önállóan. Aztán a  mágiádat felhasználjuk.
Ezek után már nem érdekelt, mi lesz a mágiámmal, ha elveszik, ugyanis biztos voltam benne, nem adom meg magam, nem leszek gondolkodásra képtelen ember. Lehet, hogy ez önzően hangzik, hogy nem érdekel a többiek sorsa, pedig de, csak ezen esetben a sajátomat előrébb raktam a fontossági listámon. Bár, ha jobban belegondol az ember, a kettő egy és ugyanazt az eredményt hozza: ha megadom magam, akkor cselekedetre képtelen ember leszek és rossz sorsa lesz a világnak, ha küzdök, akkor megmentem a Földet, legalábbis egy részét, és lehet, hogy meghalok, vagy megszökök. Szerintem így egyszerű a döntés és én is meghoztam.
Anya hangja suttogott a fülemben, így bátran kimondtam a hallottat. Pugio - suttogtam, mire egy tőr jelent meg a kezemben. Áldom az életet, amiért reggel nagy zsebes farmert vettem fel, mert így el tudtam rejteni. Norára néztem, aki az őr szerepét játszotta. És ugyan nem volt mellettem, de tudtam, hogy figyel. Még mindig a lányt néztem, mikor kimondtam magamban a következő igét. Dolore. A tündérány a földön vonaglott a kínok miatt, de nem adott ki egy hangot se. Ezután minden felgyorsult. Nick futott felém, Anya a fülembe suttogott. Prohibere. A vámpírfiú megdermedt, de nem pihenhettem, ugyanis Sebastian támadt rám. Nem volt nála fegyver, így ölre mentünk. Sikerült pár ütést bevinnem, de nagy rész én kaptam tőle. Nem tudtam mit kéne mondanom, mert megölni nem tudtam volna. Elárult, becsapott, hazudott nekem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy mágiát bocsátott rám, de ettől függetlenül nem tudnék végezni vele. Kérlek, Anya! Most segíts! - mondtam magamban. Passum - jött a válasz a ki nem mondott kérdésemre. Kimondtam, mire Sebastian is szenvedve esett össze. Ketten maradtunk. Payton és Én. Gyilkosom megállt tőlem tíz méterre és nem mozdult. Kaján mosoly húzódott a szájára. Most jött el az az idő, hogy kimondjam azt az igét, amit Sebastiannal nem mertem. Morte. Paytonnak holtan kellett volna összeesnie, de csak hátratántorodott. 
- Mit akartál Roxána? Megölni? - nem válaszoltam, mert tudtam, hogy tudja a választ. - Igen, gondoltam. De most itt az idő. Jössz önként vagy erőszakot kell alkalmaznom?
- Nem hagyom, hogy elvedd az erőm! 
- Gondoltam - mondta és elindult felém. Előrántottam a tőrt a zsebemből, mire megtorpant. - Mit akarsz azzal? Megölni? Nem hat rám a mágiád, de tőrrel se tudsz végezni velem.
- Tudom - leeresztettem a tőrt tartó kezem. Tudtam mit fogok tenni, de előtte tudnom kellett. - Miért ölted meg a szüleimet?
- Útban voltak. Már akkor el akartalak kapni, de ott voltak. Ők is meg az az idegesítő Ethan is.
- Akkor miért öltél meg?
- Azt hiszed én voltam? Hah, ugyan már! Édesanyád volt! Azt hitte így megmenthet a végzeted elől, azaz előlem.
- Köszönöm az információt! Viszlát Payton! - felemeltem a tőrt és kimondtam. Venenum. A tőr most már méreggel volt átitatva, így biztos, hogy úgy lesz ahogy akarom. Fogtam a fegyver és minden tétovázás nélkül a szívembe szúrtam. Először nem éreztem semmit, de jött a fájdalom. A méreg belekerült a szervezetembe és égetni kezdte a szöveteimet. Hallottam, hogy Payton káromkodik és azt is észleltem, hogy közelít hozzám, de mindezt úgy, mintha víz alatt lennék. Vért köhögtem fel, szememet nem bírtam nyitva tartani. Beszívtam a levegőt, ezúttal utoljára. Szívem megszűnt dobogni.